Sarkady Mária 1933. március 22-én született Budapesten. Édesapja kertész volt, többször is elköltöztek, végül 1962-ben érettségizett. Munkahelye nem támogatta egyetemi törekvéseit, később felmondott, szabadúszó újságíróként dolgozott tovább és meséket írt. 1966-ban teljesült a vágya: felvették egyszakos nappali tanulónak az ELTE-re.
Több mesekönyvet is írt: Csil-csal füzike, A cica, aki szerette a holdat. Legelső kötete, A cica, aki kétszer veszett el a Móra kiadó gondozásában jelent meg 1972-ben. 2019 júliusában a Széphalom Könyvműhely az író néhány kiegészítésével újra kiadta a mesekönyvet.
Ezek a mesék ablakot tárnak a múltra: korábbi generációk gyerekeinek szóltak és helyenként meg-megvillan bennük a régi Budapest képe: egy majd’ ötven évvel ezelőtti ragyogó nyári nap, amikor az utcák még azért voltak üresek, mert sokan a földeken dolgoztak, de a postára siető kislány természetesen megállt megsimogatni egy szép cicát a kerítés tövében. Amikor egy lendkerekes, távirányítású kis robotegér még bőven a gyerekeknek való izgalmas játék volt. Amikor a Lánchíd oroszlánjai már számolhatták az autókat a forgalmas úton, de a szerelmesek még le-letéptek egy falevelet az útmenti juharfa ágáról, hogy lepréselve örökre megőrizhessék az első csók emlékét.
Egymástól független, rövid kis mesék ezek, estimesének elalvás előtt pont megfelelőek. Némelyiknek komoly tanulsága van, más pedig csak egyszerű, kerek kis történet. Ma is hétköznapinak számító események váltakoznak néhol teljesen abszurd, különleges történésekkel: egy cica megmentéséért például egy pöttyös labda, néhány mókus, egy regimentnyi hangya, egy dió, egy szürke nyuszi, egy cica és egy bernáthegyi is akcióba lendül.
Bőven lehet válogatni a mesék között: együtt érezhetünk a kisfiúval, aki év végén rossz jegyet kapott a bizonyítványába, izgulhatunk a még csak most megismert, kedves, pici sárga bogárért, nehogy megegye Rij, a cinke, átérezhetjük a régi versenykorcsolya örömét, mikor új gazdája először végigsiklik vele a jégen, és Ugg nyuszi esete bárkit meggyőz arról, hogy a tanulás igenis nagyon fontos dolog.
Tanulságos esetek váltakoznak érdekes, kerek egész kis történetekkel. Eleinte főleg városi gyerekek a főszereplők: Pistuka a hármassal a bizonyítványában, Géza, aki vidáman rója az utcákat és mások segítségére siet, Zita, akinek minden vágya bejárni a várost és újra belakni édesanyja meggyes réteséből, Feri, aki szeretne olyan bátor lenni, mint a nála egy kicsit idősebb Tini, és felügyelet nélkül sétálni az utcákon, Andriska, aki végül kénytelen saját mesét kitalálni, mert az anyukája elfoglalt, de ez a mese sokkal különlegesebbre sikeredik, mint a többi történet, és Lajos, aki egyáltalán nem szereti a mesét. Majd sokkal komolyabb témák kerülnek előtérbe: az öreg rigó az élet minden múlandóságával, az elveszett kutya, akinek a hatvanegyes villamos siet a segítségére, Ziz és Sur, a szöcske és a kis, sárga bogár barátsága. Egy kicsit Fekete Istvánra emlékeztettek az állatok beszélő nevei, a megszólaló fa, az egymással társalgó természet.
Két mesét szeretnék kiemelni, mindkettőt az érdekessége és különlegessége miatt. A falevél című történetben egy kis, a világgal még csak most ismerkedő levél kérdezgeti az ágat az életről és a jövőről. Az ág nagyon megszereti a naiv kis levélkét, és szomorúan gondol rá, hogy ősszel elveszíti. A mese keserédesen zárul, mert bár az ág módot talál arra, hogy a kis levél ne pusztuljon el ősszel, mégis el kell szakadniuk. Nagyon szép történet a múlandóságról és az elválásról, amivel előbb vagy utóbb minden ember szembesülni kénytelen.
A másik történetben csupán az út és egy sorompó beszélget, és szép lassan kiderül, hogy a kanyargó, sárga földút az az ősi út, ami végigkanyarog az egész világon, és nem csak a földet öleli körbe, a múltból a jövőbe tart, és mögötte ezernyi történet az emberi történelemből, olyan sok, hogy megjegyezni is képtelen. Nem is törődik vele, hiába van előtte és mögötte is hatalmas távolság, csak a jelenleg megtett úttal foglalkozik, a haladással, és nem gondol arra, hányszor járt már ugyanezen a tájon, még régen, akkor, mikor még máshogyan festett minden. Szép allegóriája az egész életünkben tartó hosszú utazásnak. Az út nem nézi a végcélt, nem oda akar eljutni sebesen, ahogy a legtöbb ember. Élvezi és szereti az utazást, ami hozzátesz és elvesz belőle. Sarkady Mária utolsó meséje maga az élet, ahogy hosszan elnyúlva előttünk és mögöttünk, lassan kanyarog.
Ez a mesekönyv kis gyűjteménye az élet nagy tanulságainak, a hétköznapok eseményeinek és a mesék világából való különleges történeteknek. Főleg gyerekeknek szól, de ha keresik, a felnőttek is megtalálhatják benne a nekik aktuális tanulságokat.
Buzási Viktória