A/5, keménytáblás, ill.: Dudás Sándor, 224 o.,
Dudás Sándor új verseit, prózáit, drámáját az esztétikai igényesség és az előítélet mentes gondolkodás jellemzi. A betegség – esetében a siketség – világlátását fontos dimenziókkal gazdagítja.
Dudás Sándor Tápiógyörgyén született, majd Budapesten könyvkötő szakmát szerzett és nyomdai alkalmazottként helyezkedett el. Innen jelentette meg költeményeit különböző folyóiratokban, antológiákban, önálló verseskötetekben. Munkásságát, életének legfontosabb fordulatait és állomásait születésétől jelenlévő siketsége befolyásolta. Habár az olvasással kezdetben nehezen boldogult, már tizenhárom éves korától verseket írt. Kicsi korában szájról olvasva tanult meg beszélni, édesanyja rengeteget foglalkozott vele. Az Őr utcai kollégiumban, ahol ipari tanuló éveit töltötte, szintén hallássérültek voltak a szobatársai. Ekkor még nem ismerte a jelnyelvet, de már számtalan keserű tapasztalattal rendelkezett ép hallással rendelkező társaitól. A kollégiumban szembesülnie kellett siket társai kirekesztésével is:
„A hálószobában, emeletes vaságyakon már fekszenek a fiúk, nem alszanak, kivárják a villanyoltást, ezt az ügyeletes nevelőtanár szokta elvégezni. Addig is vidám estét kreálnak maguknak, éspedig rajtam mulatva, pontosabban azon, hogy nem ismerem nyelvüket. (…) Kirekesztőjáték. Pontosan ott vagyok, mint amikor a hallók sumákolnak.”
Egyik kedvenc költője Petőfi, belőle merít erőt, mikor úgy dönt: a siketek Petőfijévé válik.
Hetedik, legújabb kötetében versek, elbeszélések, naplójegyzetek, drámák és önéletírás is helyet kap, a szerteágazó műfajok központi témája azonban leginkább a siketség.
Költészetében meghatározó téma a csönd, színt is társít hozzá: a kéket. A csönd kihangsúlyozásával újfajta olvasmányélményt is nyújt: habár a verseiben fúj a szél, víz csöpög, vonat robog, az olvasó azáltal, hogy tudatában van: siket költő írta ezeket, önkéntelenül is elképzeli, milyen lehet hangok nélkül a világ. Milyen lehet csupán a bőrünkön érezni a szelet, csupán a vízcsepp aláhullását látni, ahogy némán egyesül a víztükörrel, és csontjainkban érezni a rohanó vonat keltette rezgéseket.
„A csendről kellene beszélni.
Arról a csendről, amely nem kezdődik
és nem ér véget.
Benne a Nap parányi lesz,
rendszere, fénye,
keletkezése, pusztulása.
Benne ez a vers,
és minden megírt, megírandó,
elveszett, elszállt vers.
A költészet teljessége (…)”
(A nagy csendről)
Költészetében visszanyúlik az ősi hallgatáshoz, saját, örökös csöndje a világ kongó, réges-régi csendjével egyesül. Ugyanilyen régről fakad a siketek által használt jelnyelv is: „Némajáték?” fakad ki egyik drámájában Cházár András, a váci siketnéma intézet alapításának kezdeményezője, akiről ebben a formában emlékezik meg a költő: „A jelnyelv ugyanolyan, mint más nyelv. Első volt a nyelvek között, ősemberi! Az írás is jelnyelv! Ha nem ismerjük a jelnyelvet, nem értjük őket. Pedig mi is használunk jeleket (…) Pénz. Gyere ide! (…)”
A kötet legvégén az író önéletírása helyezkedik el. Nem az önmutogatás vezérelte a leírásában, csupán a tisztázás vágya. „A világ nem azt látja a hallássérültben, amit a hallássérült lát a világban.”
Ezt a kijelentést nem csupán a verseiben, saját életének történeteiben is bebizonyítja. Jellemző alak például az általános iskola igazgatója, aki ugyan a szívén viseli a sorsát és sokat köszönhet neki, mégsem hajlandó lassabban és artikuláltabban fogalmazni a szavait és időnként telefonálásra buzdítja az írót.
Mentalitásának két meghatározója magyar- és sikettudata. A siketség olyan állapot, melyet egy percig se tud levetkőzni vagy elfelejteni, behálózza egész életét és fiatal korában kétszer is elválasztja őt egy-egy szeretett nőtől. Kimondatlanul is érzi, hogy a hangok világa közéjük feszül, olyan gáttal választja el őket egymástól, amin képtelen keresztüljutni, siketsége most is, mint mindig, beleszól, megváltoztatja az életét.
A hallók részéről elszenvedett rossz tapasztalatok és saját nehézségei azonban nem csüggesztik el. Használja a siketségét, elfogadja, hogy ezzel lesz teljes és egész, és különleges látásmóddal bír általa. Ahogy írja, azok a siketek, akiket ismer, mind nyílt természetű, kedves emberek, a hallók húzódoznak az érintkezésektől. Többek között ezért is dönthetett úgy, hogy ez lesz a központi témája, ez határozza meg a mondanivalóját, és nem csak magáért, minden társáért is kiáll.
„A világ: némafilm, teli átélhető, értelmezhető képekkel, és a szempillák mögött gyülekező, cikázó elemekkel, gondolatokkal. Képfecskék.” írja, és ebbe a rendkívül gazdag világba, amely máshogy épül fel, mások a szabályai, talán a hangok már nem is férnének bele.
Buzási Viktória