„…nemsokára lőcstelen, ló nélküli szekerek száguldoznak majd az utakon, nem húzza ló, mégis szalad. Lösznek vasparipák, a nagy fehér ló szügyig jár a vérbe, össze lösz fűzve dróttal a világ. A gyerökeink mög majd látják a vasmadarakat röpülni.” – jövendöli a Teknyőkaparó Jámborné Balog Tünde Különös tartományában. Megjövendölték: hamarosan be is következik az első világháború, követi a második és örökre megváltozik minden.
A kötet válogatás az író korábbi műveiből, váltják egymást a valóban elhangzott, régi elbeszélések, és a fiktív történetek. Egyes szereplők a későbbi elbeszélésekben vissza-visszatérnek, később, egy másik történet részeként ismerkedhetünk meg további sorsukkal. Ugyan külön egységekből áll, melyek önmagukban is megállják a helyüket, saját mondanivalóval, mégis az egész kötet egyetlen hosszú ívet ír le. Tragikus sorsokkal, szórakoztató históriákkal, különös esetekkel ismerkedhetünk meg, míg lassan, az évszázadok távlatából eljutunk az író személyéig, akinek saját tapasztalatai, életeseményei ugyancsak beleszövődnek ebbe a színes, ősi történet-kavalkádba.
A mai kor embere elszakadt már a régi szokásoktól, én is úgy olvastam ezt a kötetet, mintha már csak a történelem része lenne. A két világháború gyökeresen megváltoztatott mindent, kifordította a sarkaiból a világot, olyan dolgokat törölt el, melyeknek nem lett volna szabad eltűnniük. De ahogy haladtunk előre az időben, az ükszülők után a déd-majd a nagyszülők történetei következtek, majd eljutottunk az író saját elbeszéléseihez és rádöbbentem, hogy jelenlegi életünk is beleillik a kötet lapjai közé. Sok minden megváltozott, de az emberek a régiek maradtak. Ma is vannak kikapós menyecskék és részeges férjek, erkölcscsősz nagynénik és gyerekeik útjait egyengető édesanyák. Az emberek nem lettek jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen emberek maradtak, az idő pedig nem állt meg.
„Különös tartomány a múlt,…” kezdődik a Váncsa Terézia rúdilepedője című elbeszélése „…benne épp úgy megtörténhet bármi, mint a jövőben, nincsenek korlátai, szabadon kalandozhat át rajta az emlékezet és a képzelet…” Az idézet választ ad a kötet címével kapcsolatban felmerülő kérdésekre, és összefoglalja a lényegét is: nem csak az a lényeg, hogy emlékezzünk, fontos, hogy a múlttal törődjünk, feldolgozzuk, új és új kérdéseket tegyünk fel és újabb és újabb magyarázatokra leljünk benne. Az elmúlt idők eseményei nem tűnnek el az idő haladtával, lehetőséget lelhetünk benne a jövő kérdéseinek megválaszolásához, tanulhatunk a hibákból, fejlődhetünk általa. A múlt szerves része az életünknek. Ha hagyjuk eltűnni, ha elfelejtjük, ha szándékosan nem törődünk vele, csak akkor válik semmivé, és eltűnik a lehetőség, hogy felhasználhassuk a jövőhöz.
„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” – írta Babits Mihály és Jámborné Balog Tündénél kevesebben érthetik jobban ezt.
Nem csupán a régi események leírására szorítkozik, nem elégszik meg az egyszerű krónikás szerepével: egy olyan világot tár elénk, ahol természetes, hogy a holtak, elunva a temetői magányt, időnként visszajárnak, és megszokott helyükön elüldögélve elfogyasztják a számukra meghagyott ételeket a családi körben. Az író maga is beszámol beszélő és sóhajtozó árnyakról és a halálukon lévő családtagok rendszerint halkan elpusmognak azokkal a földijeikkel, akik már a túloldalon várakoznak rájuk, ha a hallgató hegyezi a fülét, még mormogó válaszukat is hallani.
A holtak visszajárásán nem lepődik meg senki, ahogy halálfélelemmel sem tölt el senkit a megjelenésük, sőt, az egyik történetben egy nővér együtt is alszik halott testvérével: „Ötven éve egymás mellett alszunk, nem gondoljátok ugye, hogy most hagyom egyedül a húgomat?” A holtaktól nem félnek, helyt adnak nekik az asztaluknál, megőrzik régi tárgyaikat, sőt, időnként számítanak is a megjelenésükre. A történetben rendre fellelhetőek a régi világ misztikus elemei, csodálatos történetek, hátborzongató események formájában, de a valódi borzalmak a minden írói túlzást nélkülöző, egyszerű elbeszélésekben jelennek meg. A legszörnyűbb cselekedetek mind hétköznapi, élő emberekhez köthetők. Az írónak nem volt szüksége arra, hogy a halottakkal fokozza a borzongást, megteszi helyette az elbeszélés a fiúról, akit az anyja szeme láttára lőttek le, a beszámoló az apáról, akinek minden évben egy fiát elviszi a háború, a harcok után következő spanyolnátha, a megszálló csapatok rémtettei, a megtorlás gyilkosságai.
Hiába jelennek meg a népies babonák és az írói szabadság révén a fantasztikus történetek és hihetetlen események, az egyszeri emberi gonoszság meghaladja ezeket, és mégis, azonnal elhisszük őket, mert már számtalanszor találkoztunk velük.
Az írói szabadság csak kiegészíti, felfrissíti ezeket a történeteket, még inkább segít elhelyezni őket.
„Családregényféle” áll az alcímben, és talán ez a kötet legpontosabb meghatározása. Egyrészt lebilincselő családi történetek sora, másrészt a rengeteg nemzetiségből származó, magát végül mégiscsak magyarnak valló személy megjelentetése a szokásaikkal, gondolatiságukkal együtt voltaképpen a rengeteg nemzetiségből felépülő, egész magyar nép pontos leírását adja meg. Ugyanakkor emléket állít a múlt tragédiáinak, megannyi mára névtelenné vált ember értelmetlen pusztulásának.
Hátborzongató, tanulságos, rendkívül lebilincselő és izgalmas olvasmány. Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a múlt egy szelete.
Buzási Viktória